Egy vendégbejegyzés ... és a zene

A múltkor említett vendégbejegyzést olvashatjátok az én kedves barátnőmtől. Nem is szaporítom most a szót, íme:

Amikor egy leírhatatlanul izgalmas szeminárium alatt lezajlott levelezésünk alkalmával felvetődött kedvenc bloggerem fejében az az ötlet, hogy vendégként írhatnék az oldalára…nos őszintén szólva nem igazán éreztem magam megfelelőnek erre a feladatra. Egyrészt nem rendelkezek írói vénával, másrészt a hétköznapjaim sincsenek tele hihetetlenül izgalmas, romantikus vagy épp humoros eseményekkel, így már a témaválasztás is nehézségeket okozott…azaz csak okozott volna, ha nem lennék menthetetlenül zenefüggő a szó legszorosabb értelmében, és ha ezt ne tudná rólam barátnőm, aki – bár teljes mértékben szabad kezet adott a témaválasztást illetően - egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy zenéről vagy zenével kapcsolatos dologról fogok írni. És természetesen nem tévedett.:)

 Igen ám, de a zenei ízlésem sokszínűségéből adódóan – ami igazából ügyes álcaként szolgál annak az egyszerű ténynek ez elfedésében, hogy mint az élet oly sok más területén valahogy a zenei stílusok világában sem tudtam megtalálni azt az egyet, ami mellett elkötelezném magam – a „hogy is kezdjek neki? „ dilemma újabb akadályként gördült elém. De valahogy ez a probléma is megoldódott és most is - bár nem tudatosan – barátnőm sietett segítségemre , mégpedig egy kölcsönkönyv formájában. A könyv címe pedig nem más, mint Az időutazó felesége (Audrey Niffengger). Töredelmesen bevallom, hogy a könyvmolyok világát – a kifejezés abszolút és kizárólag pozitív értelmében – sajnos nem mondhatom magaménak, ami persze nem azt jelenti, hogy nem szeretek olvasni (sőt!), csupán sorozataddict énem valahogy mindig erőfölényben van. Viszont ha elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy ilyen barátaink legyenek, nos, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem hagyják, hogy a lustaság és kényelmesség töretlen győzedelmet arasson. Na, de visszakanyarodva a könyvre: IMÁDTAM. Egyszerűen nem lehet letenni, már az első pár oldal után annyira közelinek, közvetlennek és természetesnek hat az egész, hogy szinte ismeretlen ismerősként tekintek a két főszereplőre. Oké, nyilvánvalóan nem fedeztem fel a spanyol viaszt, hisz erről szólna az olvasás szeretete..és tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy ha többet/gyakrabban olvastam volna, akkor nem lennék ennyire a hatása alatt..és valószínűleg igazuk is van, de ezen már nem tudok változtatni és őszintén szólva nem is szeretnék, mert örülök, hogy így „egymásra találtunk”. 2 nap alatt kiolvastam, ami tudom, hogy nem egy világrekord….de mentségemre legyen mondva, az államvizsga tételeket próbálom memorizálni és igazi kis vizsgadrukkos idegbeteg hírében állok.

És most jön a várva várt zenei vonal. Az első két oldal (és a hátlap) elolvasása után, valahogy rögtön Ben Folds – The Luckiest c. száma jutott eszembe (a közelebbi ismerőseimet egyáltalán nem lepi meg, sőt néha egészen biztosan idegesíti a tény, hogy nekem valahogy mindig, mindenről egy szám jut eszembe) és a dal a könyv végéig bennrekedt a fejemben (like a broken record). A zenével kapcsolatban tartozom még egy vallomással: az átlagtól eltérően túl nagy jelentőséget tulajdonítok és ebből kifolyólag túlzott figyelmet is szentelek a dalszövegeknek….ezért lehet, hogy mindig minden szituációról, gondolatról egy dal(szöveg) jut eszembe. Ez természetesen meghatározza a zenei ízlésemet is, hisz az aktuális „kedvenceket” sokkal inkább meghatározzák a dalszövegek mondanivalói, mint a dallam maga. De ez azért nem általános, minden esetre érvényes igazság. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha először hallok egy számot ami valamiért felkelti az érdeklődésemet (majdnem minden szám, kivéve egy – két extrém eset pl. mai magyar rádiós slágerek…stb), akkor először mindig a szövegre/mondanivalóra figyelek és ha az tetszik, akkor nem feltétlenül fontos, hogy a dallam fülbemászó, vagy különleges legyen. De azt hiszem, ennyi bőven elég…sőt még talán túl sok is volt a személyes infókból.

Amivel viszont még folytatni szeretném az a következő dal, ami az előzőhöz hasonlóan nem mindennapi kifejezéseket használva próbálja meg – megjegyzem szerintem abszolút sikeresen – körbeírni az összetartozás érzését: Gavin Degraw – We belong together. A szám egyébként a Trisztán és Izolda c. film OST-je, amit csak ajánlani tudok. Kedvcsinálónak talán a klippben látható néhány vágókép is megteszi, ha már a hangminőség csökkent a dal élvezhetőségén. Gavin Ben-hez képest egy kissé lényegre törőbb - ahogy az a címből is sejthető – mármint ami a szóhasználatot és a kifejezéseket illeti, hisz a hasonlatok kevésbé szokatlanok. Bár azt hiszem, hogy vétek lenne a két számot összehasonlítani, hisz mindkettő egyedi és különleges. Az egyedüli kapcsolódási pont az én fejemben található, hisz valamiért az egyikről a másik jutott eszembe. Egyébként sem szeretnék dalszöveget elemezni, mivel szerintem pont az a jó benne, hogy mindenkinek mást jelent. Az viszont mindig is érdekelt, hogy pontosan mit is. Így hát ha valaki esetleg kedvet érezne arra, hogy megossza a véleményét, benyomásait, azt nagyon szívesen olvasnám! Végül, de nem utolsó sorban egy személyes kedvencemmel - na nem mintha az eddigiek nem azok lettek volna – folytatnám a sort:

Melissa Etheridge – I’ve loved you before. Ami számomra ezt a dalt igazán különlegessé teszi, az a dalszöveg zsenialitása, ahogy az összetartozást olyan intenzív érzésként írja le, hogy mindentől, még az időtől is függetlenné válik és mindez lélekvándorlás misztikusságával keveredik. A szöveg még sem lesz kifacsart, túl magasztos vagy erőltetett, sőt olyan könnyednek és egyszerű nyelvezetűnek tűnik, hogy már már azt hiteti el velünk (azaz velem), hogy akár én is képes lennék valami hasonlót írni. (De persze hiába próbálkoztam :)) Az asszociációk sora természetesen a végtelenségig folytatódna – és ha valaki esetleg kedved érezne, akkor feel free to continue - de azt hiszem, hogy nem illik visszaélni sem az olvasók idejével/türelmével, sem pedig vendéglátóm nagylelkűségével, ezért megragadom az alkalmat, hogy zárjam soraimat, megköszönjem a figyelmet és a lehetőséget.