Megfogadom

Hamarosan kezdődik a suli, minek folytán hetek óta úgy érzem magam, mint akinek egy óriás ül a mellkasán. Sőt nem is ül, inkább ugrál. Nem fogok erről többet írni, őszintén szólva még gondolni sem szeretek rá. Az élet nehéz, ennyi.
Mielőtt azonban még jobban elsüllyednék az önsajnálat mély tengerében, kipróbálok valami teljesen új dolgot. Megbeszéltem magammal (igen, néha társalgok magammal:)), hogy mostantól megpróbálok változtatni. Nem utálni az életet, meg állandóan szomorúnak lenni, hanem örülni az apró dolgoknak. Nem lehajtott fejjel elrohanni egyik pontból a másikba, kerülni az emberekkel a szemkontaktust, hanem igenis figyelni a legapróbb, leglényegtelenebb dolgokra, amik esetleg kicsiny örömforrásokká válhatnak.
A vicc persze az, hogy egész életemben azt hangoztattam, hogy én vagyok a félig teli pohár lány tökéletes prototípusa. Majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy többé nem szemlélem pozitívan a dolgokat, begubózom, és állandóan stresszes vagyok.
Csakhogy nem akarok az az ember lenni, aki az egész életét önsajnálatban éli le, állandóan csak panaszkodik és soha nem mosolyog.
Szóval most, itt, hivatalosan megfogadom, hogy teszek ellene. És értékelem az apró örömöket is. S hogy erre nap mint nap emlékeztessem is magamat, itt a blogon fogom gyűjteni azokat az apró kincseket, amik színesebbé tehetik a szürkeséget. Nem nagy dolgokat, tényleg. Szép képeket, bájos meséket, meg egy halom agyalágyult dolgot, ami kizökkent a rosszkedvből.


zene: Clint Mansell: Death is the road to awe