Cukorkát akarok, csak úgy

Hogy a manóban van az, hogy mostanában mindenki azzal zaklatja a másikat, hogy „hé, és te hová mész Halloweenkor?” Hogy is van ez? Mikor én gyerek voltam- ami azért nem volt olyan nagyon régen-, mi csak az amerikai filmek miatt tudtuk, mi is egyáltalán az a Halloween. A nyálunkat csorgattuk a rengeteg édesség láttán, és Drakulának, meg balerinának akartunk öltözni. Aztán eltelt tíz év, és most már- mert ugye annyira imádjuk majmolni az amerikaikat-, mi is mehetünk Halloween partikra. Ami nekem még mindig nem fér a fejembe. Nálunk a családi program a temető, gyertyagyújtás és emlékezés, vagyis egy csendes, nyugis ünnepnap. Nem pedig hangos szórakozás, és ereszd el a hajam. És hiába lenne hatalmas kedvem Pocahontasnak öltözni- mert elhihetitek, imádom a jelmezesdit:P-, valahogy egyszerűen nem fér össze számomra ez a két ünnep.
Persze nem akarok illúzióromboló lenni, aki affinitást érez, tegye, felőlem. Én megelégszem azzal, hogy előszedem a szekrényből a töklámpás alakú mécses tartót, majd este leoltom a lámpákat, és megnézek egy jó horrorfilmet vagy mesét. Lehetőleg minél több fröcsögő vérrel. (mert azért én sem vagyok a végletekbe menően antiszociális vagy éppen ünneprontó.:P)

"Poltergeists and zombies come up from their graves

And bats are screeching in their caves.

Banshees are screaming.

I hope your flashlight is beaming.

Watch out or something just might say BOO!

Don't say that I didn't warn you."

Valamilyen film ötlet, esetleg???

ezt hallgatom: My Chemical Romance- Helena

Zeusz folyton bekavar

Nagy szenvedélyem a görög mitológia, ill. úgy általában A mitológia. A görög volt az első, amit megszerettem, és ami rávett arra, hogy más népek eredetét, mítoszait, történeit is meg akarjam ismerni. Biztos Ti is éreztétek már úgy, hogy valamiről minél több információt ismertek meg, annál inkább ráébredtek arra, mennyi minden van, amit még nem tudtok. Na hát én vagyok ezzel a témakörrel (is), hogy hiába ismerek meg új történeteket, csak még jobban világossá válik számomra, mennyire kevés a tudásom.
Rengeteg mítoszt szeretek a görög kultúrkörből, de a kedvencem talán mind közül Pandóra szelencéjének története.
"Pandora a görög mitológia szerint az első nő volt, akit Zeusz teremtett, hogy megbüntesse az emberiséget, amiért Prométheusz ellopta nekik a tüzet. Magát Prométheuszt azzal büntette, hogy egy sziklához láncolta, ahol egy sas lakmározott Prométheusz májából.
Pandórát Zeusz a többi isten segítségével teremtette: Héphaisztosz formálta meg agyagból az első asszonyt, Aphrodité adott neki szépséget, Apollón zenei tehetséget és a gyógyítás képességét. Hermész ezután egy szelencét ajándékozott Pandórának.
Prométheusz, mielőtt a sziklához láncolták, figyelmeztette testvérét, Epimétheuszt, hogy ne fogadjon el ajándékot az istenektől, Epimétheusz azonban beleszeretett Pandórába. Hermész elmondta neki, hogy Pandóra Zeusz ajándéka, és figyelmeztette, hogy ne nyissa ki a szelencét, amelyet az asszony hozott.
Ebben az időben az emberek még paradicsomi állapotban éltek, semmiféle baj nem gyötörte őket. Egy nap azonban Pandóra kíváncsiságból kinyitotta a szelencét, amiből az emberiségre szabadult az összes csapás (betegség, bánat, szegénység, bűn stb.) Pandóra megijedt és gyorsan lecsapta a szelence fedelét, amiben egyedül a remény maradt benn. A világra szenvedéssel teli időszak köszöntött, míg Pandóra újra ki nem nyitotta a dobozt, hogy a remény is kiszabaduljon."

Dante Gabriel Rossetti: Pandora (1878)

John William Waterhouse: Pandora (1896)

Jules-Joseph Lefebvre: Pandora (1877)

ezt hallgatom: Death Cab for Cutie- Soul meets body

forrás: wikipédia és persze saját gondolatok:)

Fránya függőségeim

Tudom, már nyávogtam itt egy sort arról, hogy az élet nem éppen fenékig tejföl, és valójában a Buborék nem igazi énblog –legalábbis a szó szoros értelmében-, ezért próbálom a magánéleti szenvelgéseimet háttérbe szorítani, és inkább szeretném a blogot a szórakoztató oldal irányába elvinni. De mostanában olyan szinten feszült és kizsigerelt vagyok, hogy hiába van időm, lelkileg nincs arra affinitásom, hogy leüljek, és írjak valami értelmeset. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy a humorom mintha valahol útközben elveszett volna. Viszont utálom, hogy így magára hagyom szegénykét, meg persze Titeket is, akik várnátok valami újdonságot, ezért próbálom összeszedegetni az agyamat, bár lehet, hogy néha inkább csak képek lesznek valamilyen „lopott” forrásanyaggal, lehetőleg minél érdekesebben. Ha ez valakit vigasztal, Karácsony előttre tervezek egy hosszabb sorozatot az adventről, a készülődésről, csak hogy mindenkit –magamat is beleértve- hangulatba hozzak kicsit.

*zárójel bezárva*
No, a napi panaszáradat után akkor kicsit vidámabb vizekre evezve: tegye fel a kezét, aki szereti az ékszereket! Nyakláncok?
Ellenállhatatlanok, nem igaz? Nekem legalábbis azok, sajna. Olyannyira, hogy pár évvel ezelőtt eljutottam arra a szintre, mikor gyakorlatilag minden héten(!) vettem magamnak egy fülbevalót, gyűrűt, vagy valamilyen apróságot. {Volt a belvárosban egy bódés árus, aki gyönyörű dolgokat árult nagyon olcsón. Nem lehetett ellenállni annak a csábításnak. Már messziről csilingeltek a portékái a legenyhébb szellőben is, és füstölőket égetett állandóan, azzal csalta magához a gyanútlan áldozatait.} Beteg, azt mondjátok? Van benne valami. Idővel eljutottam arra a szintre, mikor a szobámban már kupacokban álltak a bizsuk, és a hajamat téptem, ha rendet kellett rakni. Mikor végleg elfutott a méreg, úgy döntöttem, hogy akkor mostantól semmit nem fogok venni (és tartom is magam ehhez az elhatározáshoz, kínservesen, de nagyon büszkén), kivéve akkor, ha csak az alapanyagokat szerzem be, és én csinálom meg magamnak. Az egyetlen, amit még engedélyezek, azok az óriás méretű gyűrűk, mert azokat saját kézzel nem tudom legyártani.
Ezek után találtam persze pár képet, ami rendesen beindítja a nyálcsorgatást. Még az is lehet, hogy…nem, nem, nem. Nem veszek, csak nézek. *százszor elismétli magában*

Fogalmam sincs honnan jön idén ez a hatalmas bagoly őrület, de lassan már mindenhonnan óriási szemek pislognak vissza ránk. Naná, hogy én is akarok egy madarat a nyakamba.

katt a képre nagyobb méretért

ezt hallgatom: a kedvenc "road trip" dalom- Tyler Hilton: You'll ask for

(képek forrása: we heart it, The Glamourai, Lucy Laucht)

Utazás a múltba

Mi lenne, ha most, ebben a szent minutumban, felbukkanna mellettetek egy idegen –csak úgy, a semmiből- és a kezetekbe nyomna egy időgépet? Azzal a feltétellel, hogy most azonnal választanotok kell, hová akartok ellátogatni.

Ezer éve gondolkodom már ezen a kérdésen- egyszer régen még egy tanár is megkérdezte tőlünk- és a válaszom azóta sem változott.

Minden vágyam, hogy lássam az ókori Rómát, Kleopátra Egyiptomát, a Napóleon korabeli Franciaországot, a viktoriánus Angliát, a reneszánsz Itáliát. És mégis, ha csak egyet választhatnék, a századfordulós Pest kapná az első helyet. Konkrét tervem is van ám!

Ha a mostani, női valómban történne az időutazás (márpedig elég valószínű, hacsak nem reinkarnálódom közben), akkor arra a pár órára, napra szívesen lennék egy kékharisnya.* Végig aludnám a napot, majd kora este a nyakamba venném a várost, és beülnék pár kávézóba. Tudjátok, a New Yorkba vagy a Centrálba, esetleg a Japánba. Lubickolnék kicsit abban a miliőben, amit ma már csak a könyvek által tapasztalhatunk meg.  Összefutnék Ady-val egy rövid beszélgetés erejéig, mert abba ugye biztosan lehetünk, hogy Ady nem ült otthon esténkét. Mégis, ki hallott már olyan bohémről, aki korán fekszik? Léda ide vagy oda. (bár szerintem Léda is kellően bohém lehetett) Szívesen megnézném magamnak Babitsot és Kosztolányit, József Attilát, és még sorolhatnám, de a leginkább a két kedvencemmel, Szabó Lőrinccel és Radnótival szeretnék találkozni. Beszélgetni valószínűleg képtelen lennék a hiperventillálástól :D, csak hebegnék-habognék az izgalom miatt, de sebaj, a lényeg, hogy a két szememmel láthatom őket.

És még mielőtt valaki ki akarna javítani, igen, tudom, hogy nem egészen egy időben éltek és alkottak a felsoroltak, de hát időutazásról beszélünk, az isten szerelmére, az meg ugye alapból nem valami racionális megfogható dolog. Ma még legalábbis nem az…

*Az elnevezést az olvasott, intellektuel nőkre alkalmazták; a gúnyos mellékértelmet (a házimunkát elhanyagoló, műveltsége hiú fitogtatásában tetszelgő nőszemély) csak később fűzték hozzá.

az első nemzedék

Ti hová utaznátok a történelemben?

ezt hallgatom: Miles Davis- Jeru

Kreatív lettem...vagyok...leszek?

Andiamotól kaptam ezt a csodás díjat. Köszönöm!!! Örülök, hogy szereted olvasni a blogom, a dolog kölcsönönös!;) (Jut eszembe, nem akarsz te is egy személyes-szerű blogot indítani? Én azt is szívesen olvasnám. Eláraszthatnál mindket egy csomó Olaszországról szóló poszttal.:))
Mivel a Buborék még nagyon fiatalka, és kevés olyan blogot ismerek, mint a sajátom, ezért csak 3 embernek adom tovább az 5 helyett a kitüntetést.
Akik szerintem igazán kreatívak, a következők:

Nancy, Jaja és Arany mag.

ezt hallgatom: Muse- Undisclosed desires

Tüll és sivatag

Ismét egy filmes bejegyzés, ez ráadásul még a nyári élmények boldog csoportjának a tagja. Viszont lévén, hogy hűséges Szex és New York fan vagyok, nem hagyhattam elveszni más művek között. Carrie és a csajok megérdemelnek egy önálló posztot.
Nekem is nehezemre esik ezt mondani, mert –mint már említettem- nagy szerelmese vagyok a sorozatnak, de a film nem volt éppen életem élménye. Egyes jelenetek erősen súrolták az übernyálas kategória felső határát, a történet maga pedig meglehetősen laposra sikeredett.
Na de ennyi a negativitásból, egy szóval sem vagyok hajlandó több rosszat szólni róla. Ezt bizonyítandó az jutott eszembe, mi lenne, ha pár pontban összefoglalnám, mi újat tanultam a csajoktól. Mert azért ha másra nem is volt jó ez a rész, a felvonultatott cipők kellőképpen kárpótoltak.

1. Nem számít a világ mely pontján élsz, a turbán bárhol lehet divatos viselet

2. Egy meleg esküvőn soha nem lehet elég táncos, énekes, pezsgő és rózsaszín

3. Bár a csajok ma hiper trendik és ultra sikkesek – még sütni-főzni is Valentinoban szoktak-, a 80’-as évek, a dauer és a kígyóbőrmintás cicanaci még nekik sem állt jól

4. Abu Dhabi még csillogóbb, fényűzőbb és vagyonosabb, mint azt valaha is elképzelhetőnek tartottam

5. A dadusok nem szeretnek melltartót hordani

6. Van élet Carrie után- Aiden legalábbis ezt sugallta

7. A Közel-Keleten tilos közterületen szexelni (ki gondolta volna?:)), ami persze mindenki számára egyértelmű, kivéve Samantát:)

8. Noah Mills pocsék színész, és ennek ellenére is imádjuk

Nektek mennyire tetszett a film?

 ezt hallgatom: The Pierces- Sticks and Stones

Örömhír

Bizony, van két állandó olvasóm! (Na jó, igazság szerint olvasóból több is van. Viszont lett két új követőm,de az olyan furán hangzik. Nem vagyok én popsztár.) Amikor belekezdtem a blogba, még abban is kételkedtem, hogy bárki kíváncsi lesz arra a sok sületlenségre, amit itt összeírogatok. És lám. Annyira örülök neki, majd kiugrom a bőrömből. Gyorsan ki is raktam ide az oldalsávba a követős miacsudát, hogy ne árválkodjon Bianka és Jaja kettecskén. Ha rajtuk kívül van még más is, aki olyan vakmerő, és fel akar jelentkezni rendszeres olvasónak, hát rajta.:)
Oké, leállítom magam. Inkább megyek, és kiokoskodom, miről is írhatnék legközelebb...

addig is hallgassátok meg ezt: The Shins- A comet appears

Feltörő emlékek

Úgy tűnik, valaki már megint nosztalgia bogyót csempészett a reggeli kávémba, mert folyamatosan eszembe jutnak a gimis irodalomórák. Nekem volt a világon a legjobb fej magyar tanárom. Képes volt hónapokig venni Ady-t és József Attilát, s megfeledkezni arról, hogy a XX. század irodalma nem csak róluk szól. Az egyetlen tantárgyam volt, amire szívesen és lelkiismeretesen készültem, és a mai napig emlékszem a középkor irodalmát taglaló sok-sok oldalas jegyzetemre. Meg arra is, hogy a füzetemben Petrarcát rózsaszínnel húztam ki, Boccaccio-t zölddel, Arany János munkássága pedig már nem fért be a füzetbe, ezért a hátlapra írtam. És az az óra sem megy ki a fejemből soha, mikor Radnóti életrajzát vettük át, s az óra végén – már megszólalt a csengő, de mindenki halálos csöndbe csüngött a tanár minden szaván- közölte velünk, hogy Fanni, Radnóti felesége, szerelme és legjobb barátja, alig egy évvel a költő halála után újra férjhez ment. Az a csalódottság…

1


Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet.

Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

2

Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,

s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,

csak a napot, amely a tengeren ragyog.

De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,

még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;

szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente

vagy őszi glória tűnő életemen.

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!

Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,

hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,

az őszutó szelíd és sárga sugarát!

(Baudelaire: Őszi ének)

Szabó Lőrinc fordítása

zene: The Rolling Stones- Paint it black

A nyak éke

A héten végre felavathattam a kedvenc sálamat. Előhúztam a sötét szekrényből, és bemutattam az idei ősznek. Kicsit nehéz szavakkal leírni, miért is imádok ennyire egy darab ruhát, de ha látnátok, értenétek. Hatalmas, legalább kétszer a nyakam köré tudom csavarni, s még úgyis marad belőle annyi lelógó rész, hogy a mellényt is helyettesíteni tudjam vele. Bíbor lila az alapszíne, s sötét lilával óriási virágokat hímeztek rá. Majd arany színű csillogó fonállal díszítették a virágok szirmait. Gyönyörű.

Mindig is irigyeltem azokat a lányokat, akik a nyár kellős közepén, harminc valahány fokban is képesek kendőt kötni a nyakukra. Velük ellentétben én nem csak nyáron, de már a melegebb tavaszi napokon is megolvadok még a legáttetszőbb, legvékonyabb kendőnek a látványától is. De mikor elkezdenek röpködni a mínuszok, jöhet a sál.

Persze a telhetetlen énem most sem bír magával, ezért feltétlenül be kellene szereznem még legalább egyet. Az okkersárga vagy méregzöld jól illene a hajamhoz, de akár egy pihe-puha rózsaszínt is elfogadnék. Már csak egy jó lelőhelyet kellene találni, aztán jöhet az ereszd el a hajam.





Általánosban technika órán megtanítottak kötni, a baj csak az, hogy már semmire nem emlékszem belőle. És a kötőtű is elveszett. Viszont talán nem ártana egy kis időt szakítanom a dologra, megkérni a mamát, hogy mutassa meg az alapokat - a mamám gyönyörű dolgokat tud készíteni, elég ha az ember két kötőtűt és egy gombolyag fonalat ad a kezébe -. Aztán köthetnék magamnak saját sálat. Például ilyesmit:

ezt hallgatom: KT Tunstall- Funnyman

képek innen, innen és innen származnak

Az orrsípolás és egy figyelmes idegen

Úgy tűnik idén én sem maradok ki semmi jóból, akárcsak sokan körülöttem, én is rendesen megfáztam. Persze csak a szokásos, nátha, kis torokfájás, fejfájás. Semmi extra, nem kell itthon maradni és egész nap az ágyat nyomni, annyira komolytalan. Igazából még említést sem érdemelne a dolog, csakhogy ezzel kapcsolatos az alábbi kis történet.

Tegnap, hazafelé jövet, a vonaton már a fulladás határán álltam, több maroknyi zsebkendőt próbáltam belegyömöszölni a vonat aprócska szemetesébe, és az orrom is egyre hangosabban sípolt minden egyes lélegzetvételkor. Egyszer csak érzem, hogy valaki megkopogtatja a térdem – épp csukva volt a szemem. Nagyokat pislogtam, mégis mit akarhat tőlem ez a nő (kedves vagyok, mi?), ő pedig egy kis piros valamit nyújtogatott felém. Egy kis tégely mentolt adott, hogy kenjem rá a zsebkendőre, és lélegezzem be párszor, az majd segít. Miután közös erőkkel lefeszítettük a mikroszkópikus tégely tetejét, rá is kentem, s hazáig nagyokat lélegezve azon hüledeztem, milyen kedves volt tőle. Mert ugye, ha belegondolok, nagyon ritkán találkozom olyan emberrel, aki egyáltalán észrevenné a maga mellett ülő problémáját. Ő is megtehette volna, hogy tudomást sem vesz róla. Becsukja a fülét, hogy ne hallja a sípolást, és nem törődik velem. És én még csak meg sem sértődtem volna a dolgon, hisz hozzászoktam már ehhez a fajta hozzáálláshoz másoktól. De ő vette a fáradságot, én meg ismét rácsodálkoztam a világra. Jó tudni, hogy léteznek ilyen emberek, szeretnék gyakrabban találkozni velük.

Ui.: ha énekesi babérokra akarnék törni, most lenne itt az ideje, hogy bemutatkozzam. Olyan a hangom, mint Phoebe-nek, mikor megfázott. Rekedt, szexi. Persze azzal a kivétellel, hogy mikor elmúlik, nem fogok erőlködni, hogy újra beteggé váljak.

zene: Alexi Murdoch- Orange sky