BUÉK!!!

No lám, a december is gyorsan eltelt, és szánom-bánom bűneim, mert eléggé magára hagytam szegény blogomat. Még egy hónap, meg egy kicsi, és visszatérek, ígérem. Meg sem szabadulhattok tőlem többé.
Addig is, remélem mindenki jól érezte magát az ünnepek alatt. A következő évre pedig szeretnék sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kívánni!!!

Boldog karácsonyt!

Kedves Olvasóim!

Szeretnék Nektek sok pihenésben, finom falatokban és mindenféle örömben teli ünnepeket kívánni! Érezzétek jól magatokat az év hátralévő részében is!

Itt van a piros ruhás

Nos, fiúk lányok, meg kellett érnünk ezt. A múltkor annyit nyöszörögtem szegény drága anyukámnak arról, hogy micsoda igazságtalanság, ha az embernek húszon fölül már nem hoz semmit a Mikulás, hogy ma reggel ott díszelgett az édesség a csizmámban. Eszem a szivét!:)

Zelk Zoltán: Télapó és a hóember

Én egy csókától hallottam,

csóka a toronytól,

a torony meg tavaly télen

hallotta a holdtól,

ha igazat mondanak a

csókák és a tornyok,

akkor én is ti néktek most

színigazat mondok.

Így kezdte a hold, a torony,

a csóka is így szólt:

az udvaron egy hóember

mit gondolt, nem gondolt,

azt gondolta, dehogy fog ő

egész télen állni,

ő lesz az első hóember,

ki megtanul járni.

Ennyit gondolt a hóember

egy szóval se többet,

s indulna már, mikor hallja,

jóestét köszönnek,

ő is köszön, ő is mondja:

"Jó estét kívánok!"

s látja, hogy egy piros csizmás

öreg ember áll ott.

Jó, hogy jöttél, öregember,

épp ebben a percben

gondoltam, hogy útra kelek,

induljunk hát ketten.

Látom, nagyon öreg lehetsz,

fehér a szakállad,

Lehet, hogy a világot már

kétszer is bejártad."

"Körül bizony kétszer, százszor

és még százezerszer-

feleli nagy nevetve a

piros ruhás ember-,

de nem gyalog, úgy nem győzném,

hanem szánon járok-

úgy nézzél rám, te hóember,

a Télapót látod!"

Így történt, hogy akkor este-

-látta aki látta-

együtt szállt fel a hóember

s Télapó a szánra,

együtt vittek ajándékot

házról házra járva,

míg csak üres nem lett végül

a Télapó zsákja.

Ahány házba csak bementek,

ahányból kijöttek,

lett a répaorrú vándor

egyre-egyre könnyebb,

várták őket minden házban

kályhával, meleggel,

így olvadt el reggelre az

útra kelt hóember!

ezt hallgatom: karácsonyig csupa csupa ünnepi dallal próbálok előállni, felkutatni. Ez talán majd segít ünnepi hangulatba kerülni. Ez az első, Frank Sinatra-tól.

Készülődés

Ahogy minden évbe, idén sem sikerült utolérni magam, így a karácsonyi ill. adventi készülődéssel rendesen meg vagyok csúszva. A rettentő vizsgaidőszak pedig csak rá tesz egy lapáttal, így az ünnepi hangulatnak is lőttek ezidáig. És a java még csak ezután jön.

De hát nem lehetek ennyire pesszimista! Úgyhogy még ha lassan is, de megpróbálok készülődni az ünnepekre: egyrészt megkreálom végre az adventi koszorút, amin vasárnap már a második gyertya meggyújtása esedékes, másrészt pedig ünnepi képeket, mondókákat, történeteket gyűjtögetek és meg is osztom veletek. Viszont nem esem abba a hibába, hogy bármit is megígérnék, ezért majd jönnek, ha jönnek. Most ez van. Átok a vizsgaidőszakra! Legyen már február!  

ui.:ráadásul most, hogy bár talán csak ideiglenesen, de dúl nálam a sütési láz, a héten -gondoltam naivan- összedobok egy fincsi házi vajkaramellát. Na hát, nem is tudom, érdemes-e említeni az eredményt. Az egyik alkalommal nagyon fura ízűre sikeredett, másodszor pedig úgy odaégettem, hogy vágni lehetett a füstöt a konyhában. Rám fér még a gyakorlás. De erről azt hiszem később még bővebben beszámolok.

zene: Sum 41- With me

(fotó: This is glamouros)

Cipellők

Jó pár éve, egy lomtalanítás alkalmával a kezembe akadt egy gazdátlan régi papucs. A cipők iránti szerelem már akkor kibontakozóban volt, ezért ahelyett, hogy a szemétben végezte volna, fogtam, és bespájzoltam magamnak. Persze azóta is ott porosodik a szobámban, hisz hordani nem lehet. Akkoriban még nagy volt rám- lévén, hogy lehettem vagy 8 éves-, ma pedig már kicsi. És azt hiszem, akkor sem venném fel, ha passzolna a méret. Mai szemmel nézve persze látom én milyen ronda (!!) az a papucs, piros bársonyból készült, színes virágok vannak a hegyes orrára hímezve, a tetején pedig egy hatalmas piros pom-pom díszeleg. Külön-külön talán ezekkel nem is lett volna semmi probléma -főleg annak tudatában, mennyire imádom a pom-pomokat-, így egyszerre rázsúfolva egyetlen lábbelire azonban...kisebb katasztrófa. De ha jól emlékszem, már akkor sem a külseje miatt vonzódtam hozzá annyira, hanem azért, mert kopogott. Hetekig mást sem csináltam, mint le-föl mászkáltam a házban, és sztepplépéseket imitáltam, csakhogy halljam, ahogy kopog a cipőm.
A színes cipők persze azóta is a szívem csücskei. Szeretnék én lilát, sárgát, zöldet, laposan és magas sarkút, lakkozottat és szegecseset. Hosszúszárút és félcipőt. Aztán majd ha nagy leszek (a.k.a. lesz saját lakásom) egy ilyenben fogom őket tárolni (és csendben imádni):

ezt hallgatom: Arctic Monkeys- If you were there, beware

(kép forrása)

Flamingo

Gondolkodtam ezen, és igazából nem tudom, hogy azért van-e mert állandóan zenékkel bombázom az agyam, vagy tényleg nem születnek minden nap maradandó dalok, de már rég nem éreztem hasonlót. Azt a csontokig hatoló érzést, amikor meghallasz egy dalt, a dalt, és kiesik a kezedből amivel épp foglalkoztál, és képtelen vagy bármi másra figyelni, csak a dallamra, a szövegre, az énekes hangjára.
Évek óta imádom már a The Killers-t, képes vagyok eljátszani a totál rajongó lányt, mikor megjelenik egy-egy új albumuk, és hetekig azon borongani, hogy nem lehettem ott tavaly előtt a Szigeten, mikor itt koncerteztek Európában. Még most is fáj…
Erre jön Brandon Flowers –ő a frontember- és csinál egy szóló albumot. Nem is én lennék, ha nem húztam volna először a szám: mi értelme egyedül, ha egyszer úgy tökéletesek, ahogy vannak???? Aztán meghallgattam, és azóta nem is csinálok mást, csak Brandon-t bömböltetek teljes hangerőn, úgy hogy még szerintem a szomszéd is ezt hallgatja. (Legalább fejlődik a zenei ízlése:P) Persze más ez az album, mint a szokásos The Killers anyag, sokkal poposabb hangzású, van benne talán egy csipet 70-es és 80-as évek, és persze azért ott van a szokásos indie dallamvilág is. Természetesen mindezt Flowers énekli, ezért még ha akarnék sem tudnék elvonatkoztatni a The Killers-től.
Hallgassátok meg feltétlenül, ok?



Dorisz, Nancy, ti mit gondoltok??? Azért tőletek kérdem, mert sejtem, hogy hozzám hasonlóan már ti is lecsekkoltátok. Vagy ha még nem, nyomás azonnal, aztán ide a véleményeket! :D

Julie és Julia, avagy Szanik kalandozna a konyhában?

Valahányszor arra vetemedek, hogy megnézzem a Julie and Julia c. filmet (ami elég sokszor előfordult már, bár bőszen mondogatom magamnak, hogy ez még nem megszállottság :D), szilárd elhatározásra jutok az irányban, hogy most aztán bevetem magam a konyhába. Ha jól emlékszem, említettem már, én és főzés milyen viszonyban állunk egymással. Félre ne értsetek, imádom a gasztronómiát. Hetekig ellennék úgy, hogy az égvilágon semmi mást nem csinálok, csak főzőműsorokat nézek, gasztro blogokat olvasok és közben jókat eszek.
Főzni viszont nem szeretek. Túl sok macera, pepecs, mosogatás. A múltkor például az egyik kedvencemet, karfiolos csirkemellet csináltunk anyával, s az én feladatom volt a mártás (ami hasonló a besamelhez) elkészítése. Elég bizonyíték a bénaságra, ha azt mondom, a harmadik adagot már nem kellett lehúzni a mosogatón? Persze ráfoghatnám, hogy mindennek a vaj volt az oka, de inkább legyünk őszinték.
Bezzeg, mikor Julia Child, ill. Julie Powell készít valamit, újra és újra megfertőz a konyhai tüsténkedés iránti vágy, én is Boeuf Bourgoignon-t akarok készíteni, gyöngysort akasztani a nyakamba, s közben sírva óriás kupac hagymát aprítani. (Ami egyébként remek stressz oldónak tűnik a képernyőn keresztül.)
Az ember ezt a két nőt elnézve legszívesebben belefogna valamilyen projectbe, mondjuk megsütné a világ összes létező muffinját. Vagy egy éven keresztül minden nap elkészítene egy fogást Nigella szakácskönyvéből. Vagy megtanulna kenyeret sütni. Jól hangzik, nem igaz? Hmm, elméletben tökéletes. De gyakorlatban? Talán megyek, és megnézem még párszor a filmet, hátha az majd mozgásba lendít.:)

Ps.: azért még talán van remény; a havi bevásárlásnál beszereztünk minden alapvető hozzávalót, ami kellhet a sütőtökös muffinhoz (kivéve a sütőtököt), úgyhogy még az is lehet, hogy valamelyik nap megemberelem magam, és nekiállok sütni.


ezt hallgatom: The Script- We cry

Mondd meg neki

Nemrég belebotlottam egy szuper dologba internetföldön. Már nem emlékszem pontosan merre, azonban azóta rendesen is izgat a kérdés, és nem hagyja magát elűzni. A dolog a következő: üzenj a 16 éves önmagadnak, mégis mik azok a dolgok, amiket feltétlenül kerüljön, vagy felejtsen el. Vagy éppen mi az, amit még csak véletlenül se hagyjon ki.
Tudjátok, mikor visszagondolok a tini éveimre, az első, ami eszembe jut, hogy a világ minden kincséért –és vehetitek szó szerint- sem lennék újra tizenhat. Tizennyolc vagy tizenkilenc már inkább (bár még nem vagyok abban a korban, mikor a múltba vágyódnék), mert akkora már elmúltak azok a bizonyos serdülő zűrök, de tizenhat… nincs az az Isten. S ha már itt tartunk, jó néven vettem volna, ha akkoriban az idősebb énem elém áll, és megmondja, mit tegyek.

1. Ne foglalkozz annyit a fölösleges kilókkal, mire felnősz, maguktól is eltűnnek. Esküszöm.:)
2. Nem éri meg, ismétlem, NEM éri meg hónapokig búslakodni valaki olyan miatt, aki ennyire semmibe veszi más emberek érzéseit! És főleg ne hidd, hogy ez a szerelem!!!
3. Ne parázz annyit a matek miatt. Amint meg lesz az érettségi (mert sikerül, ne aggódj) örökre elfelejtheted még azt is, hogy valaha létezett ilyen tantárgy.
4. Szórakozz már kicsit többet! Később úgysem a bulizás lesz a fontos, meg kedved sem lesz hangos szórakozó helyekre járni. Most van itt az ideje!
5. Randizz többet! Randizz többet! Randizz többet! Ezen nincs mit magyarázni. :D

Most hogy fény derült a múltamra, kíváncsi vagyok, Ti mit üzennétek a 16 éves éneteknek??

 
ezt hallgatom: Young love- Close your eyes

Hogy a szobanövények is túléljék

Mikor eszembe jut a jövőbeli, bár jelenleg még erősen képzeletbeli otthonom (amiről még később lesz poszt, mert van pár gyönyörű ház, amit meg akarok mutogatni mindenkinek), bordó és lila falak lebegnek a szemeim előtt. Rengeteg puha párna, illatgyertyák, bronz színű kiegészítők, mély burgundi és padlizsán lila. Hatalmas ablakok, amelyek kelet felé néznek, így reggelente friss és ropogós napsugarak ébresztenek, és talán életemben először végre nem lesznek két nap után öngyilkosak a szobanövényeim sem. Óriási, egész falakat betöltő könyvespolcok, bakelitlemezek és egy kényelmes, bevackolódós fotel. Akárcsak egy keleti pasa háreme, persze jóval letisztultabb, visszafogottabb, „Szanikos” kiadásban.
És ne feledjem a poszterek sem. Mindig is vágytam azokra a nagyméretű, bekeretezett poszterekre. Filmes plakátok, fekete-fehér fotók, a kedvenc városaimról készült képek. Sorolhatnám a végtelenségig, de majd inkább lassan adagolom. Aztán, mikor egyszer tényleg lesz egy saját kuckóm, előveszem ezeket a firkákat, s akkor aztán indulhat a banzáj.

Little miss sunshine

 argentin tangó, imádom

 

Ahogy elnézem, a kiválogatott képek nem feltétlenül illenek bele a sötét, puha mámor elképzeléseimbe (kivéve a tangósat), viszont ezek első látásra nagyon megtetszettek. S hogy milyen poszterek lesznek majd a valóságban? Tudjátok mit szoktak erre mondani...a jövő zenéje. Majd megoldom valahogy.:)

ui.: majd' elfelejtettem, hogy lesz egy cicasarok is, az én kid drágaságom birodalma, ahol kedvére nyújtózkodhat, és pöffeszkedhet, és remélhetőleg ezentúl nem az én helyemet foglalja el mindig.:D

ezt hallgatom: Brandon Flowers- Crossfire

(a képek az AllPosters oldaláról származnak)

Vissza a jövőbe

Pár hónapja kitaláltam egy nagyon jó játékot- melyet magammal játszok. Az ötlet onnan ered, mikor először általánosban, majd a gimiben is kaptunk egy olyan feladatot, hogy írjunk magunknak egy levelet. A levélben fejtsük ki, ebben a pillanatban mit várunk a jövőtől. Tipikus „mi leszel, ha nagy leszel kérdés”. Az érettségi előtt nem sokkal az osztályfőnökünk a kezünkbe nyomta a tizenöt évesen írt leveleket, mely még a mai napig sokkol kissé. Először is, valóban ennyire idealista lennénk? Mert a helyzet az, hogy az álmaim azóta változtak, más célok lebegnek a szemem előtt – akkoriban úgy képzeltem tolmács leszek, és őrülten szerelmes álmaim férfiába:D. Jó, jó, tinédzser voltam, na. De van, ami mit sem változott: mégpedig az idealista, vagy inkább álmodozó hozzáállásom. És őszintén szólva ennek nagyon örülök. Néha ugyanis megijedek attól, hogy a sok stressz, meg a mókuskerék lassan, de biztosan kiöli belőlem a vidám, gondtalan énemet. És akkor jön egy ilyen kis bizonyíték, egy fricska, melyben fityiszt mutatok a világnak, és örömmel fogadom az illúzióimat.
Amit pedig nem is olyan rég kitaláltam – ihletet nyerve ebből a játékból-, hogy írok magamnak, jobban mondva a jövőbeli magamnak egy levelet. Kap pár sort a 30 éves Szanik, a 40 éves Szanik, az 50 éves, és így tovább. A levelekben pedig vázolom, hogy mik azok a dolgok, melyeket remélhetőleg véghezvittem az elmúlt évtizedekben. Persze próbálok magammal nem túl szigorú lenni –különben csak sírás lenne a vége, és nem az „ó, de jó is volt akkoriban” féle könnyek potyognának-, és noszogatni idősebb énemet, hogy most van itt az idő a váltásra, ha még esetleg nem tette volna meg. Végül is, ki tudja. Ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt tíz évben mennyit változtam, akkor negyven évesen valószínűleg egyáltalán nem azok a dolgok lesznek fontosak, melyek ma. Úgyhogy ha ez a játék másra nem is szolgál, arra biztosan jó lesz, hogy tízévente egyszer szerezzek magamnak pár kellemes percet. Vagy segít abban, hogy visszacsússzak a helyes vágányra.

ezt hallgatom: Kasabian- Thick as Thieves

Cukorkát akarok, csak úgy

Hogy a manóban van az, hogy mostanában mindenki azzal zaklatja a másikat, hogy „hé, és te hová mész Halloweenkor?” Hogy is van ez? Mikor én gyerek voltam- ami azért nem volt olyan nagyon régen-, mi csak az amerikai filmek miatt tudtuk, mi is egyáltalán az a Halloween. A nyálunkat csorgattuk a rengeteg édesség láttán, és Drakulának, meg balerinának akartunk öltözni. Aztán eltelt tíz év, és most már- mert ugye annyira imádjuk majmolni az amerikaikat-, mi is mehetünk Halloween partikra. Ami nekem még mindig nem fér a fejembe. Nálunk a családi program a temető, gyertyagyújtás és emlékezés, vagyis egy csendes, nyugis ünnepnap. Nem pedig hangos szórakozás, és ereszd el a hajam. És hiába lenne hatalmas kedvem Pocahontasnak öltözni- mert elhihetitek, imádom a jelmezesdit:P-, valahogy egyszerűen nem fér össze számomra ez a két ünnep.
Persze nem akarok illúzióromboló lenni, aki affinitást érez, tegye, felőlem. Én megelégszem azzal, hogy előszedem a szekrényből a töklámpás alakú mécses tartót, majd este leoltom a lámpákat, és megnézek egy jó horrorfilmet vagy mesét. Lehetőleg minél több fröcsögő vérrel. (mert azért én sem vagyok a végletekbe menően antiszociális vagy éppen ünneprontó.:P)

"Poltergeists and zombies come up from their graves

And bats are screeching in their caves.

Banshees are screaming.

I hope your flashlight is beaming.

Watch out or something just might say BOO!

Don't say that I didn't warn you."

Valamilyen film ötlet, esetleg???

ezt hallgatom: My Chemical Romance- Helena

Zeusz folyton bekavar

Nagy szenvedélyem a görög mitológia, ill. úgy általában A mitológia. A görög volt az első, amit megszerettem, és ami rávett arra, hogy más népek eredetét, mítoszait, történeit is meg akarjam ismerni. Biztos Ti is éreztétek már úgy, hogy valamiről minél több információt ismertek meg, annál inkább ráébredtek arra, mennyi minden van, amit még nem tudtok. Na hát én vagyok ezzel a témakörrel (is), hogy hiába ismerek meg új történeteket, csak még jobban világossá válik számomra, mennyire kevés a tudásom.
Rengeteg mítoszt szeretek a görög kultúrkörből, de a kedvencem talán mind közül Pandóra szelencéjének története.
"Pandora a görög mitológia szerint az első nő volt, akit Zeusz teremtett, hogy megbüntesse az emberiséget, amiért Prométheusz ellopta nekik a tüzet. Magát Prométheuszt azzal büntette, hogy egy sziklához láncolta, ahol egy sas lakmározott Prométheusz májából.
Pandórát Zeusz a többi isten segítségével teremtette: Héphaisztosz formálta meg agyagból az első asszonyt, Aphrodité adott neki szépséget, Apollón zenei tehetséget és a gyógyítás képességét. Hermész ezután egy szelencét ajándékozott Pandórának.
Prométheusz, mielőtt a sziklához láncolták, figyelmeztette testvérét, Epimétheuszt, hogy ne fogadjon el ajándékot az istenektől, Epimétheusz azonban beleszeretett Pandórába. Hermész elmondta neki, hogy Pandóra Zeusz ajándéka, és figyelmeztette, hogy ne nyissa ki a szelencét, amelyet az asszony hozott.
Ebben az időben az emberek még paradicsomi állapotban éltek, semmiféle baj nem gyötörte őket. Egy nap azonban Pandóra kíváncsiságból kinyitotta a szelencét, amiből az emberiségre szabadult az összes csapás (betegség, bánat, szegénység, bűn stb.) Pandóra megijedt és gyorsan lecsapta a szelence fedelét, amiben egyedül a remény maradt benn. A világra szenvedéssel teli időszak köszöntött, míg Pandóra újra ki nem nyitotta a dobozt, hogy a remény is kiszabaduljon."

Dante Gabriel Rossetti: Pandora (1878)

John William Waterhouse: Pandora (1896)

Jules-Joseph Lefebvre: Pandora (1877)

ezt hallgatom: Death Cab for Cutie- Soul meets body

forrás: wikipédia és persze saját gondolatok:)

Fránya függőségeim

Tudom, már nyávogtam itt egy sort arról, hogy az élet nem éppen fenékig tejföl, és valójában a Buborék nem igazi énblog –legalábbis a szó szoros értelmében-, ezért próbálom a magánéleti szenvelgéseimet háttérbe szorítani, és inkább szeretném a blogot a szórakoztató oldal irányába elvinni. De mostanában olyan szinten feszült és kizsigerelt vagyok, hogy hiába van időm, lelkileg nincs arra affinitásom, hogy leüljek, és írjak valami értelmeset. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy a humorom mintha valahol útközben elveszett volna. Viszont utálom, hogy így magára hagyom szegénykét, meg persze Titeket is, akik várnátok valami újdonságot, ezért próbálom összeszedegetni az agyamat, bár lehet, hogy néha inkább csak képek lesznek valamilyen „lopott” forrásanyaggal, lehetőleg minél érdekesebben. Ha ez valakit vigasztal, Karácsony előttre tervezek egy hosszabb sorozatot az adventről, a készülődésről, csak hogy mindenkit –magamat is beleértve- hangulatba hozzak kicsit.

*zárójel bezárva*
No, a napi panaszáradat után akkor kicsit vidámabb vizekre evezve: tegye fel a kezét, aki szereti az ékszereket! Nyakláncok?
Ellenállhatatlanok, nem igaz? Nekem legalábbis azok, sajna. Olyannyira, hogy pár évvel ezelőtt eljutottam arra a szintre, mikor gyakorlatilag minden héten(!) vettem magamnak egy fülbevalót, gyűrűt, vagy valamilyen apróságot. {Volt a belvárosban egy bódés árus, aki gyönyörű dolgokat árult nagyon olcsón. Nem lehetett ellenállni annak a csábításnak. Már messziről csilingeltek a portékái a legenyhébb szellőben is, és füstölőket égetett állandóan, azzal csalta magához a gyanútlan áldozatait.} Beteg, azt mondjátok? Van benne valami. Idővel eljutottam arra a szintre, mikor a szobámban már kupacokban álltak a bizsuk, és a hajamat téptem, ha rendet kellett rakni. Mikor végleg elfutott a méreg, úgy döntöttem, hogy akkor mostantól semmit nem fogok venni (és tartom is magam ehhez az elhatározáshoz, kínservesen, de nagyon büszkén), kivéve akkor, ha csak az alapanyagokat szerzem be, és én csinálom meg magamnak. Az egyetlen, amit még engedélyezek, azok az óriás méretű gyűrűk, mert azokat saját kézzel nem tudom legyártani.
Ezek után találtam persze pár képet, ami rendesen beindítja a nyálcsorgatást. Még az is lehet, hogy…nem, nem, nem. Nem veszek, csak nézek. *százszor elismétli magában*

Fogalmam sincs honnan jön idén ez a hatalmas bagoly őrület, de lassan már mindenhonnan óriási szemek pislognak vissza ránk. Naná, hogy én is akarok egy madarat a nyakamba.

katt a képre nagyobb méretért

ezt hallgatom: a kedvenc "road trip" dalom- Tyler Hilton: You'll ask for

(képek forrása: we heart it, The Glamourai, Lucy Laucht)

Utazás a múltba

Mi lenne, ha most, ebben a szent minutumban, felbukkanna mellettetek egy idegen –csak úgy, a semmiből- és a kezetekbe nyomna egy időgépet? Azzal a feltétellel, hogy most azonnal választanotok kell, hová akartok ellátogatni.

Ezer éve gondolkodom már ezen a kérdésen- egyszer régen még egy tanár is megkérdezte tőlünk- és a válaszom azóta sem változott.

Minden vágyam, hogy lássam az ókori Rómát, Kleopátra Egyiptomát, a Napóleon korabeli Franciaországot, a viktoriánus Angliát, a reneszánsz Itáliát. És mégis, ha csak egyet választhatnék, a századfordulós Pest kapná az első helyet. Konkrét tervem is van ám!

Ha a mostani, női valómban történne az időutazás (márpedig elég valószínű, hacsak nem reinkarnálódom közben), akkor arra a pár órára, napra szívesen lennék egy kékharisnya.* Végig aludnám a napot, majd kora este a nyakamba venném a várost, és beülnék pár kávézóba. Tudjátok, a New Yorkba vagy a Centrálba, esetleg a Japánba. Lubickolnék kicsit abban a miliőben, amit ma már csak a könyvek által tapasztalhatunk meg.  Összefutnék Ady-val egy rövid beszélgetés erejéig, mert abba ugye biztosan lehetünk, hogy Ady nem ült otthon esténkét. Mégis, ki hallott már olyan bohémről, aki korán fekszik? Léda ide vagy oda. (bár szerintem Léda is kellően bohém lehetett) Szívesen megnézném magamnak Babitsot és Kosztolányit, József Attilát, és még sorolhatnám, de a leginkább a két kedvencemmel, Szabó Lőrinccel és Radnótival szeretnék találkozni. Beszélgetni valószínűleg képtelen lennék a hiperventillálástól :D, csak hebegnék-habognék az izgalom miatt, de sebaj, a lényeg, hogy a két szememmel láthatom őket.

És még mielőtt valaki ki akarna javítani, igen, tudom, hogy nem egészen egy időben éltek és alkottak a felsoroltak, de hát időutazásról beszélünk, az isten szerelmére, az meg ugye alapból nem valami racionális megfogható dolog. Ma még legalábbis nem az…

*Az elnevezést az olvasott, intellektuel nőkre alkalmazták; a gúnyos mellékértelmet (a házimunkát elhanyagoló, műveltsége hiú fitogtatásában tetszelgő nőszemély) csak később fűzték hozzá.

az első nemzedék

Ti hová utaznátok a történelemben?

ezt hallgatom: Miles Davis- Jeru

Kreatív lettem...vagyok...leszek?

Andiamotól kaptam ezt a csodás díjat. Köszönöm!!! Örülök, hogy szereted olvasni a blogom, a dolog kölcsönönös!;) (Jut eszembe, nem akarsz te is egy személyes-szerű blogot indítani? Én azt is szívesen olvasnám. Eláraszthatnál mindket egy csomó Olaszországról szóló poszttal.:))
Mivel a Buborék még nagyon fiatalka, és kevés olyan blogot ismerek, mint a sajátom, ezért csak 3 embernek adom tovább az 5 helyett a kitüntetést.
Akik szerintem igazán kreatívak, a következők:

Nancy, Jaja és Arany mag.

ezt hallgatom: Muse- Undisclosed desires

Tüll és sivatag

Ismét egy filmes bejegyzés, ez ráadásul még a nyári élmények boldog csoportjának a tagja. Viszont lévén, hogy hűséges Szex és New York fan vagyok, nem hagyhattam elveszni más művek között. Carrie és a csajok megérdemelnek egy önálló posztot.
Nekem is nehezemre esik ezt mondani, mert –mint már említettem- nagy szerelmese vagyok a sorozatnak, de a film nem volt éppen életem élménye. Egyes jelenetek erősen súrolták az übernyálas kategória felső határát, a történet maga pedig meglehetősen laposra sikeredett.
Na de ennyi a negativitásból, egy szóval sem vagyok hajlandó több rosszat szólni róla. Ezt bizonyítandó az jutott eszembe, mi lenne, ha pár pontban összefoglalnám, mi újat tanultam a csajoktól. Mert azért ha másra nem is volt jó ez a rész, a felvonultatott cipők kellőképpen kárpótoltak.

1. Nem számít a világ mely pontján élsz, a turbán bárhol lehet divatos viselet

2. Egy meleg esküvőn soha nem lehet elég táncos, énekes, pezsgő és rózsaszín

3. Bár a csajok ma hiper trendik és ultra sikkesek – még sütni-főzni is Valentinoban szoktak-, a 80’-as évek, a dauer és a kígyóbőrmintás cicanaci még nekik sem állt jól

4. Abu Dhabi még csillogóbb, fényűzőbb és vagyonosabb, mint azt valaha is elképzelhetőnek tartottam

5. A dadusok nem szeretnek melltartót hordani

6. Van élet Carrie után- Aiden legalábbis ezt sugallta

7. A Közel-Keleten tilos közterületen szexelni (ki gondolta volna?:)), ami persze mindenki számára egyértelmű, kivéve Samantát:)

8. Noah Mills pocsék színész, és ennek ellenére is imádjuk

Nektek mennyire tetszett a film?

 ezt hallgatom: The Pierces- Sticks and Stones

Örömhír

Bizony, van két állandó olvasóm! (Na jó, igazság szerint olvasóból több is van. Viszont lett két új követőm,de az olyan furán hangzik. Nem vagyok én popsztár.) Amikor belekezdtem a blogba, még abban is kételkedtem, hogy bárki kíváncsi lesz arra a sok sületlenségre, amit itt összeírogatok. És lám. Annyira örülök neki, majd kiugrom a bőrömből. Gyorsan ki is raktam ide az oldalsávba a követős miacsudát, hogy ne árválkodjon Bianka és Jaja kettecskén. Ha rajtuk kívül van még más is, aki olyan vakmerő, és fel akar jelentkezni rendszeres olvasónak, hát rajta.:)
Oké, leállítom magam. Inkább megyek, és kiokoskodom, miről is írhatnék legközelebb...

addig is hallgassátok meg ezt: The Shins- A comet appears

Feltörő emlékek

Úgy tűnik, valaki már megint nosztalgia bogyót csempészett a reggeli kávémba, mert folyamatosan eszembe jutnak a gimis irodalomórák. Nekem volt a világon a legjobb fej magyar tanárom. Képes volt hónapokig venni Ady-t és József Attilát, s megfeledkezni arról, hogy a XX. század irodalma nem csak róluk szól. Az egyetlen tantárgyam volt, amire szívesen és lelkiismeretesen készültem, és a mai napig emlékszem a középkor irodalmát taglaló sok-sok oldalas jegyzetemre. Meg arra is, hogy a füzetemben Petrarcát rózsaszínnel húztam ki, Boccaccio-t zölddel, Arany János munkássága pedig már nem fért be a füzetbe, ezért a hátlapra írtam. És az az óra sem megy ki a fejemből soha, mikor Radnóti életrajzát vettük át, s az óra végén – már megszólalt a csengő, de mindenki halálos csöndbe csüngött a tanár minden szaván- közölte velünk, hogy Fanni, Radnóti felesége, szerelme és legjobb barátja, alig egy évvel a költő halála után újra férjhez ment. Az a csalódottság…

1


Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet.

Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

2

Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,

s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,

csak a napot, amely a tengeren ragyog.

De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,

még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;

szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente

vagy őszi glória tűnő életemen.

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!

Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,

hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,

az őszutó szelíd és sárga sugarát!

(Baudelaire: Őszi ének)

Szabó Lőrinc fordítása

zene: The Rolling Stones- Paint it black

A nyak éke

A héten végre felavathattam a kedvenc sálamat. Előhúztam a sötét szekrényből, és bemutattam az idei ősznek. Kicsit nehéz szavakkal leírni, miért is imádok ennyire egy darab ruhát, de ha látnátok, értenétek. Hatalmas, legalább kétszer a nyakam köré tudom csavarni, s még úgyis marad belőle annyi lelógó rész, hogy a mellényt is helyettesíteni tudjam vele. Bíbor lila az alapszíne, s sötét lilával óriási virágokat hímeztek rá. Majd arany színű csillogó fonállal díszítették a virágok szirmait. Gyönyörű.

Mindig is irigyeltem azokat a lányokat, akik a nyár kellős közepén, harminc valahány fokban is képesek kendőt kötni a nyakukra. Velük ellentétben én nem csak nyáron, de már a melegebb tavaszi napokon is megolvadok még a legáttetszőbb, legvékonyabb kendőnek a látványától is. De mikor elkezdenek röpködni a mínuszok, jöhet a sál.

Persze a telhetetlen énem most sem bír magával, ezért feltétlenül be kellene szereznem még legalább egyet. Az okkersárga vagy méregzöld jól illene a hajamhoz, de akár egy pihe-puha rózsaszínt is elfogadnék. Már csak egy jó lelőhelyet kellene találni, aztán jöhet az ereszd el a hajam.





Általánosban technika órán megtanítottak kötni, a baj csak az, hogy már semmire nem emlékszem belőle. És a kötőtű is elveszett. Viszont talán nem ártana egy kis időt szakítanom a dologra, megkérni a mamát, hogy mutassa meg az alapokat - a mamám gyönyörű dolgokat tud készíteni, elég ha az ember két kötőtűt és egy gombolyag fonalat ad a kezébe -. Aztán köthetnék magamnak saját sálat. Például ilyesmit:

ezt hallgatom: KT Tunstall- Funnyman

képek innen, innen és innen származnak

Az orrsípolás és egy figyelmes idegen

Úgy tűnik idén én sem maradok ki semmi jóból, akárcsak sokan körülöttem, én is rendesen megfáztam. Persze csak a szokásos, nátha, kis torokfájás, fejfájás. Semmi extra, nem kell itthon maradni és egész nap az ágyat nyomni, annyira komolytalan. Igazából még említést sem érdemelne a dolog, csakhogy ezzel kapcsolatos az alábbi kis történet.

Tegnap, hazafelé jövet, a vonaton már a fulladás határán álltam, több maroknyi zsebkendőt próbáltam belegyömöszölni a vonat aprócska szemetesébe, és az orrom is egyre hangosabban sípolt minden egyes lélegzetvételkor. Egyszer csak érzem, hogy valaki megkopogtatja a térdem – épp csukva volt a szemem. Nagyokat pislogtam, mégis mit akarhat tőlem ez a nő (kedves vagyok, mi?), ő pedig egy kis piros valamit nyújtogatott felém. Egy kis tégely mentolt adott, hogy kenjem rá a zsebkendőre, és lélegezzem be párszor, az majd segít. Miután közös erőkkel lefeszítettük a mikroszkópikus tégely tetejét, rá is kentem, s hazáig nagyokat lélegezve azon hüledeztem, milyen kedves volt tőle. Mert ugye, ha belegondolok, nagyon ritkán találkozom olyan emberrel, aki egyáltalán észrevenné a maga mellett ülő problémáját. Ő is megtehette volna, hogy tudomást sem vesz róla. Becsukja a fülét, hogy ne hallja a sípolást, és nem törődik velem. És én még csak meg sem sértődtem volna a dolgon, hisz hozzászoktam már ehhez a fajta hozzáálláshoz másoktól. De ő vette a fáradságot, én meg ismét rácsodálkoztam a világra. Jó tudni, hogy léteznek ilyen emberek, szeretnék gyakrabban találkozni velük.

Ui.: ha énekesi babérokra akarnék törni, most lenne itt az ideje, hogy bemutatkozzam. Olyan a hangom, mint Phoebe-nek, mikor megfázott. Rekedt, szexi. Persze azzal a kivétellel, hogy mikor elmúlik, nem fogok erőlködni, hogy újra beteggé váljak.

zene: Alexi Murdoch- Orange sky

Egyedül tömegben

A napokban pakolgattam a könyvespolcom, s teljesen véletlenül a kezembe akadt a Légy jó mindhalálig. Eltelt már pár év azóta, hogy olvastam a könyvet, és mindenre már nem is emlékszem belőle, de azért a lényeg még itt bujkál valahol mélyen.
Na, nem is ez a lényeg. Amit ki akarok ebből az egész hozni, az a következő: gólyaként az egyetemen volt egy tanárom, akit Nyilas Mihálynak hívtak. Bejön az első órára, bemutatkozik, majd neki is áll magyarázni az anyagot. Persze, ez az egyetem, még csak véletlenül se próbáljuk megismerni egymást.
Mindegy. Nagyban kuncogok magamban, miután mondja a nevét, s nézek körül, kinek esett még le a poén, vajon kivel is tudnék cinkosan összemosolyogni. Erre mit látok: mindenki ül fapofával, és igyekszik gyorsan jegyzetelni.
De most komolyan! Tudom, hogy óvodás dolog ezen nevetni, de akkor is. Senki nem ismeri a Légy jó mindhaláligot??? Vagy ennyi idősen már senki nem emlékszik rá? Esetleg ekkora baj van a humorommal? Rajtam kívül a teremben ült még legalább 100 emberke, s közülük senkinek nem jutott eszébe legalább elvigyorodni azon, hogy a tanárunk Nyilas Misi?
Néha a legnagyobb tömegben érzem magam a legmagányosabbnak.

ezt hallgatom: White Apple Tree: Snowflake

kép forrása

Mustráljunk...

A könyves odaadásom mellé –mint azt már észrevehettétek- van még pár mániám, mint a zene, meg a divat, és az olyan apró dolgok, amik színt adnak az egyhangúságnak. Viszont a filmeket (és sorozatokat) ezidáig eléggé hanyagoltam, úgyhogy most íme, egy aprócska összeállítás.
Alapjában véve mindenevő vagyok, már ami a mozgóképet illeti, még szökőévente egyszer egy akció film is belefér- persze csak akkor, ha a lövöldözésen és robbantgatáson kívül szól is valamiről. Ezen a nyáron azonban, magam sem értem miért, főleg romantikus vígjátékokban tobzódtam. Az agyam valahogy képtelen volt megemészteni a komolyabb hangvételű, esetleg sírós dolgokat, a horror-thrillel kategóriát pedig már jó ideje hanyagolom, mert nincs rosszabb egy unalmas horrornál, nem igaz? Márpedig mostanában nem találkoztam olyan thrillerrel/horroral, ami ki akart volna ugrasztani az ablakon (azt amúgy is nehéz elérni, nem vagyok egy könnyen megíjeszthető fajta.:)).

It’s complicated
Meryl Streep. Ja hogy mondjak még más indokot is amiért érdemes volna megnézni? Lássuk csak: romantikus, bájos, humoros. Ó és Meryl Streep. És persze Alec Baldwin. Igaz, az a majdnem meztelen jelenet kishíján kiégette a szemem :D, de egyébként bírom őt. Nevetős családi vígjáték ez, ahol a szülők elváltak, a gyerekek közben felnőttek, s a fiuk diplomaosztójának hétvégéjén újra egymásra találnak. Persze megpróbálják a dolgot titokban tartani, s ekkor kezdődik a kalamajka.

Letters to Juliet
Őszintén szólva ez a film messze nem tetszett annyira, mint én azt vártam volna, ennek ellenére nem akarok rosszat mondani róla. Egy romantikus szirup, viszont azok a gyönyörű olasz tájak, ahol a három főszereplő átutazik, hogy megtalálják a rég elveszettnek hitt szerelmet, kárpótolt mindenért. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

The holiday
A Hollywood-ban élő film trailer készítő Amanda el akar szabadulni egy rövid időre az életétől, ezért az ünnepekre elcseréli az otthonát egy angol újságíróval. A csere annyira jól sül el, hogy mindketten olyan dolgokat (és embereket) találnak az új helyen, melyet otthon hiába kerestek.
Ez éppenséggel nem igazi nyári film, lévén, hogy karácsonykor játszódik, és a hangulata is inkább ünnepi, mindenestre kikapcsolódásnak jó volt. Viszont Jude Law és az őrülten szexi brit akcentusa kihagyhatatlan. (Ő a hibás azért, hogy bárkibe belehabarodok, aki brit akcentussal beszél. Nem kellett volna törpe, rajongó koromban megnézni a Tehetséges Mr. Ripley-t. Ó, hát.)

Our family wedding
Egy mexicói származású lány, és egy afro-amerikai srác készül összekötni az életét, amiben bizony a családjuknak is lesz beleszólásuk. „Our marriage, their wedding”. Őszinte részvétem. Én el sem tudnék képzelni borzasztóbbat, minthogy a szülők rendezzék az esküvőmet. Őrült (soha nem látott) családtagokat hívnak meg, összevesznek az ételeken és a tradíciókon. Én meg közben a hasamat fogtam a röhögéstől. És meglepett, hogy Forest Whitakernek milyen jól áll a komikus szerep.

The bounty hunter
Jennifer Aniston és Gerald Butler; nem is tudom melyiket szeretem jobban: Aniston bájosan pattogós stílusát, vagy a pasas sunyi, ravasz vigyorát. Rengeteg kergetőzés, letartóztatások, menekülés, és csomagtartóban való utazás. És sok-sok nevetés.

ezt hallgatom: Mando Diao: Gloria