Flinstone

Ez a Portugáliában található kőtömb otthon évente turisták tucatjait vonza magához. Mint azt Ti is láthatjátok, nem semmi munka lehetett összehozni, hiszen az építményen ablakok és ajtók is találhatók. Kíváncsi lennék, milyen lehet belülről. Énem egy kis darabja mindig is valamilyen különleges helyen akart élni. Vonzanak a hatalmas kastélyok, paloták, és most már a kőházak is. Márpedig ezt az otthont még Frédi és Béni is megirigyelhetné.

Vilma, engedj be!!!!!!

zene: Blondie- Call me

forrás: Arch daily

Megyek az orrom után

Lágy virágillat, egy kevés fűszeres aroma. Határozott, de nem tolakodó. Visszafogott, de nem észrevétlen. Ezt az illatot keresem már nagyon rég, és csak nem lelem sehol sem. Ezer meg egy millió parfümöt szaglásztam össze már, de egyik sem volt az igazi.

               

Mert nem elégszem meg mással, csakis az igazival. Azzal az illattal, ami én vagyok. Ami azt kiabálja mindenkinek, aki csak megszagolja: ’ez Szanik, éppen ilyen ő’. Mostanában talán túlságosan is visszahúzódó, de ha kell, kiáll magáért, szeret rámosolyogni az emberekre - és persze szereti, ha azok is visszamosolyognak. Néha felülkerekedik a parancsolgatós énje, de olyankor az anyukája gyorsan rápirít. Utál takarítani, de azt mégjobban utálja, mikor mások hagynak kupit maguk után, s neki kell rendet tennie. És imádja a könyveket.

Ismertek ilyen illatot?

Talán a legjobb lenne összekeverni a frissen nyírt fű, a frissen főtt fahéjas kávé és a frissen vasalt ruhák illatát. Mert ezektől az illatoktól elgyengülök. De azt hiszem mégsem árt, ha külön-külön szaglászom őket, együtt talán mégsem lenne az igazi.

Ti megtaláltátok már azt a jól bevállt illatot, amiről midenkinek ti juttok eszébe? Vagy inkább szeretitek cserélgetni a parfümöket, játszani velük hangulattól és évszaktól függően?

"Minden olyan testrészünkre fújjunk parfümöt, ahol szeretnénk, hogy megcsókoljanak!" (Coco Chanel) Cseles.:)

ezt hallgatom: Vampire Weekend: Walcott

Baldachin

Elvarázsolt kastélyban élő királykisasszony akarok lenni, akinek reggelenként az ágyba hozzák a reggelit, a délutánt a réten tölti, és kismadarak után szaladgál, esténként régi altatókat dalol, s türelmesen vár a fehérparipás királyfira.
Baldachinos ágyban aludnék, rengeteg párnával, s a puha takaró alatt, zseblámpával a kezemben a kedvenc könyveimet olvasnám.

 

           

Meglehet, nem vagyok az a tipikus minimalista alkat, s jobban szeretem sötétebb tónusokat -bordókat, lilákat, királykéket, olajzöldet, a bronz egy-egy árnyalatát - ezeknek a pihe-puha baldachinos csodáknak  képtelen lennénk ellenállni. Annyira friss és tiszta. Az ember legszívesebben belebújna a legkényelmesebb pizsamájába, jó meleg alvózoknit húzna a fagyos lábaira, és bekucorodna a puha párnák közé.

zene: Franz Ferdinand- Jacqueline

forrás: itt és itt

Rovat félék

Na hát, a tegnapi borongás után eszembe jutott, hogy izgi lenne egy hangyányit tematikusabb mederbe terelgetni itten a dolgokat, s kreálni pár ún. rovatot. Tudjátok, design rovat, ahol nyálcsorgatóan gyönyörű otthonokról meg berendezésekről szóló posztokat kreálok, rengeteg fotóval. Aztán lenne divat rovat, szintén sok képpel és olykor visszafogottan gonoszkodó kommentárokkal. Meg verses rovat, és festőkről szóló írások és mese rovat, és és és… jól hangzik, nem igaz? Szerintem jól hangzik. Mindössze egyetlen aprócska probléma van mindezzel: a precizitásom hiánya. Mert ugye a rovatokhoz fix időpontok, meg rendszeresség kellene, én meg ezekben pocsék vagyok. DE, mert mindig van egy de. Lesznek ilyen bejegyzések, mert mostanában teljesen meg vagyok veszve a gyönyörű design blogokért, meg általában mindenért, amit az imént felsoroltam. Úgyhogy jönnek majd csak úgy, ömlesztve. Ha valaki ragaszkodik hozzá, gondolja azt, hogy ezek rovatok.:P

A vidámság fogozása kedvéért pedig íme pár kép, ami szerintem mindenkinek mosolyt csal az arcára:

    

Fiorella, Neked pedig köszi mégegyszer, mindenképpen megnézem a filmet!!!:)

zene: The Fray: We build then we break

Megfogadom

Hamarosan kezdődik a suli, minek folytán hetek óta úgy érzem magam, mint akinek egy óriás ül a mellkasán. Sőt nem is ül, inkább ugrál. Nem fogok erről többet írni, őszintén szólva még gondolni sem szeretek rá. Az élet nehéz, ennyi.
Mielőtt azonban még jobban elsüllyednék az önsajnálat mély tengerében, kipróbálok valami teljesen új dolgot. Megbeszéltem magammal (igen, néha társalgok magammal:)), hogy mostantól megpróbálok változtatni. Nem utálni az életet, meg állandóan szomorúnak lenni, hanem örülni az apró dolgoknak. Nem lehajtott fejjel elrohanni egyik pontból a másikba, kerülni az emberekkel a szemkontaktust, hanem igenis figyelni a legapróbb, leglényegtelenebb dolgokra, amik esetleg kicsiny örömforrásokká válhatnak.
A vicc persze az, hogy egész életemben azt hangoztattam, hogy én vagyok a félig teli pohár lány tökéletes prototípusa. Majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy többé nem szemlélem pozitívan a dolgokat, begubózom, és állandóan stresszes vagyok.
Csakhogy nem akarok az az ember lenni, aki az egész életét önsajnálatban éli le, állandóan csak panaszkodik és soha nem mosolyog.
Szóval most, itt, hivatalosan megfogadom, hogy teszek ellene. És értékelem az apró örömöket is. S hogy erre nap mint nap emlékeztessem is magamat, itt a blogon fogom gyűjteni azokat az apró kincseket, amik színesebbé tehetik a szürkeséget. Nem nagy dolgokat, tényleg. Szép képeket, bájos meséket, meg egy halom agyalágyult dolgot, ami kizökkent a rosszkedvből.


zene: Clint Mansell: Death is the road to awe

Radnóti Miklós: Talán...

Talán ha gyermek lennék újra…

Vagy talán bolond lehetnék?

A világ egyre tágasabb.

Már játszanék, lebegnék,

már újra tűz a nap,

már fényben ég a távol.

A rend hálója enged,

Majd újra összezárul.

*

Gyermek lennék, ámde fáj az emlék.

Csalán csíp, apró ujjaimban szálka.

S az eperfán nagyon magas a lomb.

Vagy talán szíves bolond lehetnék

s élhetnék fenn a sárga házban sárga

virágok közt, nyakamban kis kolomp…

S csak nézelődöm. Itt az árok.

Járok, tünődöm, állok, ujra járok.

És egyre hosszabb telekre várok.

Gasztromágus

Mielőtt még lecsukódnának a szemeim a fáradtságtól, el kell dicsekednem a mai napot, mert egész nap olyan dolgokat csináltam, amiket hétköznap, normál tudatállapotomban nem gyakran teszek. Először is, nem vagyok egy konyhatündér. Sőt mi több, az esetek többségében én a konyhát csak evésre meg kávéfőzésre használom.
Na, ezek után kitaláljátok mit csináltam? Igen, bizony bizony. Sütöttem, méghozzá nem is egy, hanem rögtön három féle sütit. Az ok persze nagyon egyszerű: holnap vendégeink lesznek, és nem akartam, hogy anyának egyedül kelljen egész nap a konyhában robotolnia, ezért mondtam neki, hogy az édességet rám bízhatja. Persze ő is végig ott volt – húst sütött meg előkészített pár dolgot- és őrködött fölöttem, vagy inkább talán a sütő és a konyha épsége fölött.:)
Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy habár nem vagyok tapasztalt konyhaművész, imádok főzőműsorokat nézni. A kedvencem Nigella, aki isteni dolgokat készít, amikről közben úgy beszél, mintha valódi mennyei manna volna, és rengeteg olyan tippet ad, amit én laikus is fel tudok használni. Sőt még néha olyan ételekhez is meghozza a kedvem, amiket egyébként talán soha nem kóstoltam volna meg. Szóval a sok főzőműsornak hála, az évek során elég jól kikupálódtam, így jó pár dolgot tudok elméletben, s csak apró, tapasztalatbeli segítségre van szükségem.
Az igazi gasztomágusokkal ellentétben nekem mondjuk nincs türelmem rendszeresen pepecselni a konyhában, attól meg egyenesen kiver a víz, ha arra gondolok, hogy egy hosszú fárasztó nap után neki kellene állnom főzni. Mégis, olykor-olykor egész jó móka tud lenni.
S a nagy habkevergetés közepett egy fontos dologra is rájöttem. A kedvencem az egészben az a rész, mikor a piskóta krémjébe bele kell keverni a felvert tojásfehérje habját. Minden egyből simává és könnyen kezelhetővé válik, szinte már tökéletessé.

***

Most gyorsan visszaolvastam az eddig írtakat, s azt hiszem jobb, ha mára abbahagyom, mert kezdek hülyeségeket írni. Tökéletes habkeverés? Nagyon pihent agyú állapotban vagyok, azt hiszem.
Mára ennyi...


zene: The Cure- Lullaby

Pipa

Ma délután egy fél várost átszelő fárasztó sprint után – könyvekkel a vállamon – felszálltam a buszra (bár meglehet a fölestem helytállóbb szó lenne, de nem akarok illúziót rombolni az ügyetlenségemmel meg a rossz kondíciómmal:D), s valami isteni illat csapta meg az orrom. Épp jegyet akartam venni, mikor észrevettem az illat forrását: pipa. A buszsofőr pipázott! Mennyire király már! De szerintem nem is akármilyen pipát pöfékelt, mert nem egyszerű dohányillata volt, hanem egy különleges aroma. Egy kis vanília, egy csipetnyi keleti varázs és még valami megnevezhetetlen plusz, amitől szinte összefutott a nyál a számban. Fura is, mert nem vagyok egy pipás alkat:), attól meg ha valaki az arcomba fúj akármilyen füstöt, nagyon dühös leszek. De ez… legszívesebben beleszippantottam volna. Bár, valószínűleg nem vette volna jó néven.

Mindenesetre be kellene szereznem egy hasonló illatú füstölőt a télre, mert az az illat… Elkergette a fejemben dúló viharfelhőket.











Ezt hallgatom: mivel épp a Linger-t olvasom (Maggie Stiefvater), állandóan lassú indie dalok járnak a fejemben, mint pl. ez: Iron and Wine: Jezebel

Elolvadok...

...ettől a melegtől. Annyira, de annyira vágyom valami csudaszép helyre. Hűs óceán, csiklandozó homokszemcsék a fürdőrucimban, pálmafák és aranybarnára sült félmeztelen srácok... esküszöm még egy aprócska napégést is bevállalnék, ha valaki most jönne, a vállára kapna, és elhurcolna ide:

vagy ide:

esetleg ide:

Reggelenként a tengerparton reggeliznék,

napközben a vizen ringatóznék,

                                     

végre megtanulhatnék szörfözni,

utána pedig egy függőágyról lógatnám a lábam az óceánba, s csak olvasnék, és olvasnék...

...és közben fincsi koktélokat szürcsölgetnék.

Hmmm... Ezek után persze egy hatökrös szekérrel is nehéz lenne hazavontatni.:)


ezt hallgatom: Iron and Wine- Wolves (Song of a Shepherd's Dog)

Száguldás, Porsche...

Azt hiszem nincs is annál jobb stresszoldó – talán a sport kivételével – , mint mikor kieresztem a hangom vezetés közben. Az éneklés már alapból nagyon jó feszültségoldó, de ha ezt a kocsiban teszem, valami fenomenális. Elengedem magam, feltolom a hangerőt, őrült nyálas régi popzenéket, vagy dübörgő rock dalokat hallgatok, nem számít. A lényeg a hangerő, meg persze az életérzés. Azt hiszem kicsit olyan ez, mint a zuhanyzóban való éneklés, bár ott ritkán fakadok dalra, mert azt az egész utca hallaná, én meg túl szégyenlős vagyok. Ha mások előtt kell énekelnem, kiver a víz. De a kocsiban, sokkal magányosabb tevékenység. Kivéve persze a szembejövőket, akik ilyenkor általában kocsányon lógó szemekkel figyelik, mégis mit művel ez az őrült perszóna.:)

Szóval ha legközelebb szembejön veletek egy vöröshajú lány, aki alig látszik ki a kormány mögül (igen, alacsony vagyok, ha ha), és látványosan kornyikál, nyugodtan intsetek, csak én leszek az.









ezt hallgatom: Miike Snow: Animal

Szabó Lőrinc: Babits

Annyi mondanivalóm lenne ezzel a verssel kapcsolatban. A vádló szavak, az erőteljes érzelmek. Egy teljes elemzést le tudnék vezényelni, annyira szeretem.De azt hiszem, jobb ha most csendben maradok, Sz. L. beszél helyettem is.

 

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.

Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.

Mit láttam benned? Magam végzetét.

Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.

Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.

Mit bennem te? Dacot és szitkokat.

Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.

S te? Egy torzonborz állat vágyait.

Én? Istent, akit meg kell váltani.

Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.

S később? Hogy az ellenség én vagyok?

S én? Azt, akit soha el nem hagyok.

Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?

S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!

S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.

Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!

S a legvégén, te? Igy rendeltetett.

S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

Pasztell mámor

Ideje lenne elgondolkodni azon, milyen ruhákat vegyek magamnak a következő évszakra. Igen, komolyan mondom, ezen el kell gondolkodni. Az a fajta vásárló vagyok ugyanis, aki bemegy egy butikba – mostanában inkább turkálóba, mert ott több kincsre lehet akadni – és ha meglát valami szépet, gyorsan leakasztja, s ha jó a méret megveszi. Majd mikor hazaér, eloszlik az új szerzemény okozta sűrű boldogságköd, benéz a szekrényébe, s rádöbben, hogy ez így mind szép és jó, csakhogy új szerzeményt nem tudja mivel párosítani. Nincs hozzáillő nadrágja, sem cipője, még fülbevalója sem. Így új szerzemény a szekrény mélyén landol, és valószínűleg soha többé nem is kerül elő onnan.

És akkor most vallomás következik: sokszor jártam már így. Az egyetlen oka, hogy ezt a kis anekdotát nem egy anonim ruhafüggők gyűlésén mesélem el, az az hogy diákként nincs sok elszórható pénzem. Mondjam azt, hogy szerencsére?:)

Megoldásként egy-két éve úgy döntöttem, a legokosabb, ha listát készítek. Úgyhogy íme, ilyeneket szeretnék az őszre! Szomjazom egy kis nőies lágyságra és vidám színekre. Le a feketével!

 

  

   

ezt hallgatom: The Killers: Mr. Brightside

Egy csepp jókedv

Hogy pontosan mi is az a komfort film? Nem vagyok teljes mértékben biztos a szó létjogosultságában, számomra mindesetre jelentéssel bír. Mert bizony vannak olyan napok, amikor egyszerűen semmi nem képes jókedvre deríteni. Illetve majdnem semmi. Van pár film (és könyv is, de arról majd egy másik alkalommal), melyek még akkor is képesek fenéken billenteni, mikor menthetetlenül nyomorultul érzem magam. Vagy éppen csak abban segítenek, hogy arra a másfél órára megfeledkezzem a nyomoromról, s szórakozzak egy jót.
Humoros, szerelmes, vagy éppen szívszaggató történetek, amelyeknek már a gondolata is segít. Meghallom a kezdődő képkockák alatti zenét, és mosolyra görbül a szám.
Persze másoknak ezek a filmek bizonyára nem jelentenek sokat. „Nem valami nagy szám” vagy „bugyuta nyálas maszlag”. Számomra viszont varázslattal bírnak.
Nektek van komfort filmetek? Őszintén kíváncsi vagyok, mert szerintem mindenkinek mást jelent ez a fogalom.
Íme 3 különlegesség:

Az első számú ilyen alkotás, a Jane Austen könyvklub. Igen, tudok róla, hogy létezik egy azonos című könyv is- sőt a könyv alapján készült a film-, és ahogy utána olvasgattam elég sokaknak nem tetszett. Na nem mintha a negatív kritika eltántorítana engem egy könyvtől, de ez esetben túl nagy az elvárás. És nem akarok csalódni. Ezért még az esély sem adom meg neki.:)
A film hat emberről szól, akik Austen könyveit alapul véve egy könyvklubot alapítanak, s ahogy haladnak a könyvekkel, úgy az életük is egyre inkább hasonlítani kezd egy lányregény eseményeihez. Egy kicsit romantikus, kicsit humoros, nagyon bájos.
Az egyik kedvenc jelenetem, mikor a Mansfield Park kapcsán azt kezdik fejtegetni, hogy ha az Austen hősnők ma élnének, akkor Lizzy Bennett lenne a gimi legmenőbb csaja, míg Fanny Price a legkevésbé népszerű.:)

A másik film, amit régebben többször is megnéztem ezzel a szándékkal, az a Csokoládé. Ha jól emlékszem, kiskoromban ez volt az egyik „karácsonyi film”, amit minden karácsonykor leadtak, s én minden évben úgy néztem meg újra és újra, mintha azelőtt soha nem láttam volna.
Teljesen el voltam bűvölve attól a francia kisvárostól, a finom csokiktól, a bájos történettől… (Talán még a Johnny Depp szeretetem is ekkoriban kezdődhetett, bár erre nem emlékszem pontosan.:))

A harmadik egy kicsit kilóg a sorból, ez ugyanis nem film, hanem sorozat. Ó, igen… mi más lehetne? Szívek szállodája. Nem akarok túlozni, de szerintem minden egyes részt láttam legalább háromszor, a kedvenc részeket meg többször is. Az első három évad egyébként az abszolút nyerő, mikor a két nőszemély még együtt él. Megunhatatlan.

Ezt hallgatom: Minor Swing, igen a Csoki főcímdala

Balerinák

Azt hiszem általános iskolában kezdődött. Alapjátraton nagyon szerettem a rajzórákat- hiszen arra nem kellett készülni, és maga az óra sem volt megerőltető:)-, de mikor a szimpla firkálgatáson meg festegétésen túl elkezdtünk foglalkozni híres festők képeivel, na ott nyert meg magának a tanár végképp. Így visszagondolva, talán egy picit valóban fura gyerek voltam. A többiek szemében legalábbis mindenképp.

Szerintem mást mondanom sem kell, a képek magukért beszélnek.

Gyönyörűek, nem igaz?



ezt hallgatom: The Bravery- The ocean