Gondolkodtam ezen, és igazából nem tudom, hogy azért van-e mert állandóan zenékkel bombázom az agyam, vagy tényleg nem születnek minden nap maradandó dalok, de már rég nem éreztem hasonlót. Azt a csontokig hatoló érzést, amikor meghallasz egy dalt, a dalt, és kiesik a kezedből amivel épp foglalkoztál, és képtelen vagy bármi másra figyelni, csak a dallamra, a szövegre, az énekes hangjára.
Évek óta imádom már a The Killers-t, képes vagyok eljátszani a totál rajongó lányt, mikor megjelenik egy-egy új albumuk, és hetekig azon borongani, hogy nem lehettem ott tavaly előtt a Szigeten, mikor itt koncerteztek Európában. Még most is fáj…
Erre jön Brandon Flowers –ő a frontember- és csinál egy szóló albumot. Nem is én lennék, ha nem húztam volna először a szám: mi értelme egyedül, ha egyszer úgy tökéletesek, ahogy vannak???? Aztán meghallgattam, és azóta nem is csinálok mást, csak Brandon-t bömböltetek teljes hangerőn, úgy hogy még szerintem a szomszéd is ezt hallgatja. (Legalább fejlődik a zenei ízlése:P) Persze más ez az album, mint a szokásos The Killers anyag, sokkal poposabb hangzású, van benne talán egy csipet 70-es és 80-as évek, és persze azért ott van a szokásos indie dallamvilág is. Természetesen mindezt Flowers énekli, ezért még ha akarnék sem tudnék elvonatkoztatni a The Killers-től.
Hallgassátok meg feltétlenül, ok?
Dorisz, Nancy, ti mit gondoltok??? Azért tőletek kérdem, mert sejtem, hogy hozzám hasonlóan már ti is lecsekkoltátok. Vagy ha még nem, nyomás azonnal, aztán ide a véleményeket! :D
