Jó pár éve, egy lomtalanítás alkalmával a kezembe akadt egy gazdátlan régi papucs. A cipők iránti szerelem már akkor kibontakozóban volt, ezért ahelyett, hogy a szemétben végezte volna, fogtam, és bespájzoltam magamnak. Persze azóta is ott porosodik a szobámban, hisz hordani nem lehet. Akkoriban még nagy volt rám- lévén, hogy lehettem vagy 8 éves-, ma pedig már kicsi. És azt hiszem, akkor sem venném fel, ha passzolna a méret. Mai szemmel nézve persze látom én milyen ronda (!!) az a papucs, piros bársonyból készült, színes virágok vannak a hegyes orrára hímezve, a tetején pedig egy hatalmas piros pom-pom díszeleg. Külön-külön talán ezekkel nem is lett volna semmi probléma -főleg annak tudatában, mennyire imádom a pom-pomokat-, így egyszerre rázsúfolva egyetlen lábbelire azonban...kisebb katasztrófa. De ha jól emlékszem, már akkor sem a külseje miatt vonzódtam hozzá annyira, hanem azért, mert kopogott. Hetekig mást sem csináltam, mint le-föl mászkáltam a házban, és sztepplépéseket imitáltam, csakhogy halljam, ahogy kopog a cipőm.
A színes cipők persze azóta is a szívem csücskei. Szeretnék én lilát, sárgát, zöldet, laposan és magas sarkút, lakkozottat és szegecseset. Hosszúszárút és félcipőt. Aztán majd ha nagy leszek (a.k.a. lesz saját lakásom) egy ilyenben fogom őket tárolni (és csendben imádni):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése