Julie és Julia, avagy Szanik kalandozna a konyhában?

Valahányszor arra vetemedek, hogy megnézzem a Julie and Julia c. filmet (ami elég sokszor előfordult már, bár bőszen mondogatom magamnak, hogy ez még nem megszállottság :D), szilárd elhatározásra jutok az irányban, hogy most aztán bevetem magam a konyhába. Ha jól emlékszem, említettem már, én és főzés milyen viszonyban állunk egymással. Félre ne értsetek, imádom a gasztronómiát. Hetekig ellennék úgy, hogy az égvilágon semmi mást nem csinálok, csak főzőműsorokat nézek, gasztro blogokat olvasok és közben jókat eszek.
Főzni viszont nem szeretek. Túl sok macera, pepecs, mosogatás. A múltkor például az egyik kedvencemet, karfiolos csirkemellet csináltunk anyával, s az én feladatom volt a mártás (ami hasonló a besamelhez) elkészítése. Elég bizonyíték a bénaságra, ha azt mondom, a harmadik adagot már nem kellett lehúzni a mosogatón? Persze ráfoghatnám, hogy mindennek a vaj volt az oka, de inkább legyünk őszinték.
Bezzeg, mikor Julia Child, ill. Julie Powell készít valamit, újra és újra megfertőz a konyhai tüsténkedés iránti vágy, én is Boeuf Bourgoignon-t akarok készíteni, gyöngysort akasztani a nyakamba, s közben sírva óriás kupac hagymát aprítani. (Ami egyébként remek stressz oldónak tűnik a képernyőn keresztül.)
Az ember ezt a két nőt elnézve legszívesebben belefogna valamilyen projectbe, mondjuk megsütné a világ összes létező muffinját. Vagy egy éven keresztül minden nap elkészítene egy fogást Nigella szakácskönyvéből. Vagy megtanulna kenyeret sütni. Jól hangzik, nem igaz? Hmm, elméletben tökéletes. De gyakorlatban? Talán megyek, és megnézem még párszor a filmet, hátha az majd mozgásba lendít.:)

Ps.: azért még talán van remény; a havi bevásárlásnál beszereztünk minden alapvető hozzávalót, ami kellhet a sütőtökös muffinhoz (kivéve a sütőtököt), úgyhogy még az is lehet, hogy valamelyik nap megemberelem magam, és nekiállok sütni.


ezt hallgatom: The Script- We cry