Minden Gáborral kezdődött

Az olvasás 7 hete című eseményről a minap már írtam, (ha valaki lemaradt volna, ITT felzárkózhat a tudnivalókat illetően) s a héten az első könyvélményeimről, és az ezeket elősegítő emberekről írok pár szót.

Ha alapos akarok lenni a kérdést illetően, (márpedig elég régóta fenem már a fogam arra, hogy kivesézzem a témát) akkor a könyvekkel kialakuló kapcsolatomat több fázisra tudom bontani.
Első körben nem is indulhatna máshogy a dolog, mint a gyerekkori esti mesékkel. Anya az öcsémnek és nekem minden este lefekvés előtt felolvasott a kedvenc könyveinkből.
Én az Öreg néne őzikéjét szerettem talán a leginkább (máig tudom kívülről) és a Hetvenhét magyar népmesét, míg az öcsém egy Gábor nevű kisfiúról szóló történetet. (nem mellesleg őt is így hívják, valószínű innen eredt a nagy szeretet, mert ahogy visszaemlékszem elég uncsi mese volt) Mondanom sem kell, mivel a tesóm a kisebb és ezzel arányosan az akaratosabb is, idővel eljutottunk arra a pontra, mikor minden este ezt a történetet kellett hallgatnom, a rengeteg Gáboros mesének pedig az lett a vége – azon kívül, hogy állandóan veszekedtünk, és veszekszünk a mai napig is -, hogy mikor végre megtanultam olvasni, fogtam magam, s önállóan kucorodtam a sarokba egy kötettel. Az első ilyen, melyre emlékszem George Sandtól a Mese a jólelkű Fridolról volt. Szívesen olvastam újra a korábbi mesekönyveket is, főleg azokat, melyekre nem jutott akkora figyelem. Ezen kívül, mivel már akkoriban is mindig mindent tudni akartam a világról meg úgy általában bármiről, a könyvtár több polcnyi Ki kicsoda? és Mi micsoda? könyvét faltam be úgy tíz éves korom előtt.

Az iskolával azonban együtt jártak a kötelezők is, s mint tudjuk bármit szívesen csinálok, kivéve amit KELL. A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok pedig egyébként is távol álltak tőlem, s a dolog vége az lett, hogy idővel nem kellemes időtöltést jelentettek számomra a könyvek, hanem teljesítendő feladatot. Persze mondanom sem kell, szorgalmas kislányhoz méltóan végigolvastam becsülettel mindet, de nem szerettem őket. Ebben a sorban az első kivétel Jókaitól A kőszívű ember fiai volt, amelynek még mindig nagyon iskolaszaga volt, de azért már nem jelentett állandó terhet. Aztán valamikor felsőben fordult a kocka, mikor az akkori magyar tanárom külön kötelező olvasmányt jelölt ki a lányoknak, méghozzá Fehér Klárától a Bezzeg az én időmbent, mely meghozta a nagy áttörést. Hosszú idő óta először éreztem azt a bizsergető, otthon érzést, amit ma már minden könyvnél érzek.

Mégis, az, hogy rendesen olvasóvá váltam, ill. hogy az is maradtam nem másnak az érdeme, mint a középiskolai magyar tanáromé. Neki köszönhetően nem csak a regények, de a versek is fontos részét képezik az életemnek. Valójában ő nem csak egy okos és karizmatikus tanár volt számomra, hanem igazi példakép is, s az életem rengeteg területét komolyan befolyásolta, nem csak az olvasással kapcsolatos viszonyomat. (De ezt hagyjuk is, még mielőtt átbillenne ez az írás szerelmi vallomássá.:P)

Naszóval, nehezen indult, mint az látható, de most már hosszú évek óta semmi sem veheti el a kedvem az olvasástól, s még belegondolni is jó, hogy az életem végéig mennyi kalandban lehet részem a könyveknek köszönhetően.



ezt hallgatom: Brandon Flowers - Only the young