Buborék: Napsütötte Toszkána

Tudtam, hogy nem szabad nekem ennek a könyvnek a közelébe se mennem. Most aztán ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy azonnal csomagoljak, s induljak is Olaszországba. De nem egyszerűen nyaralni, nem érem én be annyival, ott lakni szeretnék. Toszkána, a jókedvet keltő színű házaival, illatos olívabokraival, a temperamentumos, s egyben „ej ráérünk arra még” mentalitású embereivel ebben a pillanatban nagy vonzóerőként villog a szemeim előtt. Igazándiból Dél-Franciaországban szeretnék élni (ki nem?), de egye fene, Itália is jó lesz.

„A ház magas, szögletes, barackszínű, kifakult zöld spalettákkal, régi cseréptetővel, és van egy vaskorlátos erkélye is, ahol hajdan a hölgyek legyezgették magukat, és nézték, mi történik odalenn. Lent egyelőre tüskebokrok, elvadult rózsák és térdig érő gaz. Az erkély délkeletre néz, egy mély völgyre és Toszkána hegyeire. Amikor esik az eső, vagy csak beborul, a ház homlokzata aranyban, sziénabarnában, okkerben játszik, és egy korábbi skarlátvörös festékréteg is átsejlik néhol, mintha egy doboz zsírkréta olvadt volna meg a napon. Ahol a vakolat lehullott, előtűnnek a durva kövek is. A ház egy strada bianca, azaz egy fehér kavicsos út fölé magasodó teraszos domboldalon áll, gyümölcsfák és olajfák között. A „Bramasole” név a bramare – „vágyakozni”, illetve a „sole” – „nap” szavakból tevődik össze, vagyis azt jelenti „napra vágyó”. Mint én.”